Manifesztáció és egyéb hihetetlen dolgok...

Ha valaki tíz évvel ezelőtt a manifesztációról kezdett volna nekem hadoválni, valószínűleg szemberöhögöm.

Tíz évvel ezelőtt még sok mindenben nem hittem. Azóta bebizonyosodott, hogy attól, hogy én nem hiszek bizonyos dolgokban, azok még létezhetnek, amit a tíz évvel ezelőtti önmagam szintén abszurdnak hitt volna.

Ha jobban belegondolok, talán mégis inkább tizenkét évet kellett volna mondanom. Akkor volt az, amikor egy VW Golf 4 kombiba bepakolható mennyiségű cuccal kijöttünk Németországba és gyakorlatilag nulláról újrakezdtük a feleségemmel és két kicsi gyerekkel. Otthagytunk mindent Romániában, a lakást, a munkahelyet, a biztos megélhetést és bizonyos (ma már elég gyengécskének tűnő) okokból egy idegen országba költöztünk, ahol fogalmunk sem volt, mihez kezdünk majd. Azaz fogalmunk éppen volt, csak semmi sem úgy alakult, ahogy mi elképzeltük. Ez ismét csak egy olyan dolog, amit a tizenkét évvel ezelőtti önmagam, egy eléggé beképzelt, a világról semmit sem tudó de mégis magát mindenkinél okosabbnak képzelő zöldfülű fiatalember még nem tudott. Mármint, hogy az életnek van egy olyan rossz szokása, hogy nem úgy alakul, ahogy eltervezzük.

Az újrakezdés kegyetlen lecke volt, még úgy is, hogy volt segítségünk, hiszen öcsém felajánlotta, hogy nála lakhatunk, amíg kicsit beindul a szekér. Új nyelv, új kultúra, egy teljesen idegen, ismeretlen világ, ismeretlen szabályokkal és szokásokkal.

A Művész úr, akit otthon felismertek az utcán a hangjáról, mert a város kedvenc reggeli rádiós showjának társműsorvezetője volt hirtelen egy Burger King konyhájában találta magát és egy nála kevésbé művelt, kevésbé tanult, ráadásul egy fejjel alacsonyabb srilankai pasas utasítgatta nem túl barátságosan. Parkolót söpört, fagyasztott szalmakrumplis ládákat cipelt és hamburgerhúst sütött éjjel kettőig. A hazafelé úton pedig (gyalog, mert a kocsit el kellett adni, hogy legyen miből fedezni a megélhetést az első fizetésig) néha el-elpityeredett, és többször is eljátszott a gondolattal, hogy mindent visszacsinál és hazaviszi a családját Romániába. Viszont volt ebben a fiatalemberben egy bizonyos konokság, egy elhatározás, hogy nem táncol vissza, nem adja meg azt az örömet az otthoni ismerősöknek, hogy elmosolyodva megveregessék a vállát és elégedetten azt mondják: "Na ugye, hogy ott sincs kolbászból a kerítés. Én megmondtam." Nem, ezt nem hagyhatta.

Az első egy év rohadtul nehéz volt. Azután lassan elkezdtek alakulnia dolgok, de később, amikor beköszöntött a világjárvány és a gazdasági válság ismét lefelé húzott magával mindent az én életemben is. Egyszerűen minden szarabb lett. Ekkor fordultam úgy istenigazából a meditáció és a mindfulness felé, ahogyan egy fuldokló kap egy útjába eső vízen úszó farönk után. Elkezdtem kutatni, hogyan segíthetnék magamon, mert éreztem, hogy a negativitás annyira uralja az életemet, hogy ezzel gyakorlatilag további negatív dolgokat vonzok be. Mert a dolgok bevonzásának fogalma már akkor sem volt idegen számomra habár inkább negatív értelemben hittem benne.

Ahogy egyre több olyan könyvet olvastam el, hallgattam meg, amelyek az önfejlesztéssel és a meditációval foglalkoztak óhatatlanul szembejött velem a manifesztáció témája is. "Véletlenül" összehozott a sors egy amerikai Zen mesterrel is, aki épp video editort keresett a YouTube-os tartalmaihoz. Ahogy egyre többet meditáltam, "véletlenül" elkezdtek megmagyarázhatatlan jó dolgok történni velem. Aztán Neville Goddard Alan Watts és Joe Dispenza könyvei után már tudatosan igyekeztem a meditációim során megpróbálni jó dolgokat manifesztálni.

És működött.

Elkezdtem egyre kevésbé stresszelni, annak ellenére, hogy anyagilag egyre szarabbul álltunk. Elkezdtem meglátni a jó dolgokat a mindennapokban és önmagamban. Nem említettem, de az egyik legnagyobb problémám az önértékeléssel volt. A folyamatos "nem vagyok elég jó" érzés. Mert ahogy kinyílt a világ, miután Németországba költöztünk, egyre inkább rájöttem, milyen keveset is tudok erről a világról, milyen kicsi is vagyok benne. A kollégáim mind fantasztikus szakemberek voltak én meg csak ámultam és igyekeztem felzárkózni. Folyamatos imposztor szindrómában szenvedtem, állandóan azt várva, hogy egyszer valaki azt mondja: "te meg mit keresel itt, nem vagy elég jó ehhez a csapathoz". Mindezt erősítette, hogy úgy éreztem nem tudok olyan megélhetést biztosítani a családomnak, amilyet szeretnék. csak a miheztartás végett elárulom, hogy eközben egy 120 négyzetméteres ötszobás lakást béreltünk Offenbach belvárosában, és egy SUV-t vezettem, amit alig néhány éve vadonat újonnan vettem. De az önképemben egy lúzer voltam, mert bizonyos dolgok nem úgy jöttek be, ahogy szerettem volna.

Nem azért írom ezt a bejegyzést, hogy a mellemet verjem és elmeséljem, mi minden sikerült azóta, vagy hogyan élek most, egyáltalán nem. hanem azért, hogy elmondjam, működik. Igenis képesek vagyunk megváltoztatni a világunkat, ha a saját agyunkkal kezdjük. A meditáció az első lépés, és amíg elsőre idegennek tűnhet, és idő is kell hozzá, hogy az ember megtanulja és helyesen alkalmazza, eljön az az idő, amikor a test és a lélek vágyik a napi rövid meditációra, legyen az csupán egy ötperces rövid ülés a nap kezdetén vagy végén, behunyt szemmel, figyelve a saját légzésünket.