Az első regényem

...ami soha nem készült el.

Rocky Island névre kereszteltem, mert úgy gondoltam irtó menő dolog angol nyelvű címet adni a könyvemnek, és mert a történet fő helyszíne egy sziget volt, ami tele volt sziklákkal, ezért az őslakosok kreativitásuk egyik sziporkázó pillanatában Sziklás szigetnek nevezték valami régi, kimondhatatlan nyelven. Mivel a sziget a történet szerint az Egyesült Államokhoz tartozik, az amerikaiak természetesen lefordították a nevét angolra. Emlékszem, akkoriban utána kellett nézzek egy szótárban, mivel internetem még nem volt. Valahol még megvan a kézirat, nagyjából másfél A4-es spirálfüzetet betöltő kihűlt teteme, amit később számítógépen folytattam, de már meg nem mondanám, hol.

                Nem mintha kár lenne érte.

                Valamelyik nagy író (talán több is) azt mondta, hogy az első regénye mindenkinek szar. Persze ezt egy kezdő író heves fejrázással utasítja el, és olyasmikkel érvel, hogy csak rendesen rá kell készülni, jól átgondolni, kidolgozni a sztorit előre, készíteni egy táblázatot a karakterekről, bla-bla.

                Mondok valamit: A nagy írók nem azért mondják, hogy elvegyék az ember kedvét, hanem azért, mert tudják. Átélték. Az ő első regényeik is szarok voltak, valószínűleg soha nem is láttak nyomdát, vagy, ha igen, csak többszörös plasztikázás és ráncfelvarrás után. Egy regény egy aknamező, telis-tele elásott taposóaknákkal és olyan Isten nincs, hogy a kezdő író ne csámpázna bele egybe előbb vagy utóbb.

                A Rocky Island írásakor tizenéves voltam, nem tudnám pontosan megmondani hány éves (amúgy is mindig bajban voltam a dátumokkal), de emlékszem, egy száz oldalas nagy spirálfüzetet már teleírtam, és elkezdtem a másodikat, amikor az első számítógépemet megkaptam. Abban az időben még újdonság volt mifelénk a számítógép, nem is beszélve az internetről, ami számomra konkrétan utópisztikus álmodozásnak tűnt, amit majd csak a nirvánában érek el. Mai fejjel ezt nem könnyű elképzelni, tudom, de erőltesd meg magad. Mármint az internet hiányát, nem a nirvánát. Ha valami infó kellett, vagy mentél a könyvtárba és utána néztél, vagy a hasadra csaptál és a fantáziádra bíztad magad. Elvégre a többieknek sincs internete, honnan a fenéből tudnák, hogy csak vetítek, nem igaz? Különben is az akció a lényeg meg a jó véres jelenetek, azokhoz meg nem kell földrajz, sem történelem. Akkor legalábbis így gondoltam.

                Ami azt illeti, tényleg vannak olvasók, akik nem feltétlenül arra kíváncsiak, hogy mennyire hitelesen van lefestve a történet földrajzi helyzete vagy a korszak, nem érdekli őket milyen szépek a leírások, vagy hogy a hasonlatok olyan különleges képeket idéznek meg, amiktől úgy izzanak fel az ember szinapszisai, mint izgatott szentjánosbogarak a nyári éjszakában.  Csak a sztori legyen izgalmas. Ők jó történetet akarnak, nem baj, ha az nem igényes irodalmi próza. Na pont nekik írtam akkoriban. Csak azt is szarul. Mert nyilván az ilyen olvasók igényeit sem könnyű kielégíteni. Eszembe sem jutna lebecsülni, netalán lenézni azokat, akik ilyen könyveket keresnek. Ha én mondjuk a német mulatós zenét szeretném, attól még nem kéne ugye lenézzem azt, aki az afrikai törzsi dobokra indul be, nem igaz? Ízlések és pofonok (hogy a közhelyek se maradjanak ki).

                Írói szokásaimról csak annyit jegyeznék meg, hogy akkoriban igencsak rendszertelen időközönként ültem le írni, de kitaláltam egy metódust, amivel instant bele tudtam siklani a regényem hangulatába. Mindig ugyanazt a két albumot hallgattam írás közben, mégpedig a Nana és a Nana - Father című albumokat (és egy gyors guglizás után az is megvan, hogy ezek 97-98-ban jelentek meg, szóval 18-19 éves lehettem akkortájt). Olyasmi volt ez, mint Pavlov kutyáival. Ha meghallottam a dalokat, beugrott a Rocki Island képe, tudtam, ki kicsoda, hol hagytam abba, és így tovább.

                A legfőbb gondom az volt, (már azon kívül, hogy fogalmam sem volt, mit csinálok), hogy nem volt tervem a regény végkimenetelét illetően. Nem tudtam, hova tartok, egyszerűen csak írtam. Azóta persze olvastam, hogy az olyan nagy íróknál, mint Stephen King ez gyakran megtörténik, ők mégis be tudják fejezni a könyvüket. Csak hát én nemhogy nagy író nem voltam, de egyáltalán nem voltam író sem. Vannak ilyen apró különbségek. Olyan volt ez az egész, mint egy rövid románc. Élveztem, amíg tartott, de soha nem voltak nagy terveim vele és már elejétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy halálra van ítélve, csak nem akartam belátni.

                Mai fejjel mégis azt mondom, hogy nagyon jó lecke volt, amivel rengeteget tanultam az írásról és saját magamról, és senkinek nem tanácsolnám, hogy kihagyjon egy ilyen lehetőséget, ha úgy érzi írni akar. Nem kell mindig előre tudni, mi lesz a sztori vége, ahogyan nem kell minden írásunkat kiadni, vagy egyáltalán befejezni sem. Vannak, amik csak azért kellenek, hogy jobb írók legyünk. Ezeknek a helye az asztalfiókban vagy a szemetesben van, miután elkészültek vagy félbemaradtak. Na és? Michelangelonak is volt egy csomó befejezetlen vázlata, mielőtt nekiállt a Sixtus-kápolna mennyezeti freskójának. Voltak, amik fennmaradtak, de fogadok, hogy volt jó sok félresikerült rajz is, amiket a maestro talán rögtön a tűzbe dobott, vagy széttépett, hogy soha senki se lássa meg őket.