Az első naplóm

Fene tudja, miért, de már nagyon korán volt bennem egy ilyen fura késztetés, hogy írjak. Fogalmam sincs honnan jött, de mindig is vagány dolognak tartottam, ha valaki írt. Valahogy az volt az érzésem, hogy ez menne nekem, vagy, ha nem is megy, akkor is meg kell próbálnom. Majd belejövök. Írogattam papírfecnikre, füzetek hátuljába, iskola padokra, aztán gondoltam egyet és naplót kezdtem írni. Tizenkét éves voltam. Ahogyan a képen látható előszóban a gyengébbek kedvéért világossá tettem, a titkos napló azért titkos, mert senkinek nem beszélünk róla. Pont mint a harcosok klubja. Az első szabály, hogy nem beszélünk róla. A második szabály, hogy nem beszélünk róla. És így tovább. A titkos naplók szabályaira való tekintettel tartózkodnék tőle, hogy a tartalmát is megmutassam, vagy akár csak eláruljam, de mivel ez a napló már több, mint harminc éve íródott, a benne leírt titkok vagy rég kiderültek, vagy már senkit sem érdekelnek.

Azt hiszem, ez volt a kezdet. Ez volt az első alkalom, hogy valami összefüggőt írtam, valamit, aminek volt struktúrája. Még emlékszem az érzésre. Jól esett. Látom magam előtt azt az aprócska tizenkét éves fiút, aki ugyan nem volt az a tipikus lúzer, de attól még második legkisebb volt az osztályában és a suliból hazafelé előfordult, hogy verekedésbe keveredett. Mármint verésbe keveredett, mert ugye a verekedés az olyasmi, ahol mindkét fél aktívan részt vesz és az aktivitás nem abban nyilvánul meg, hogy az ember bömbölve, taknyot csorgatva oldalog hazafelé, miután a másik fél győztesen visszavonult.

Az írásban azonban én voltam a jobb. Nem tángáltak el, sőt, ha úgy akartam lehettem én a hős, aki kiáll az olyan kis szerencsétlen takonypócok mellett, akiket megvernek a nagyobbak. Én voltam a menő csávó, legalábbis senki nem volt ott, hogy az ellenkezőjéről próbáljon meggyőzni.

Mint említettem, nem voltam teljesen lúzer, jó jegyeim voltak és voltak barátaim, sőt voltak időszakok, amikor kifejezetten bandavezér típusnak számítottam az osztályban. De az írást még akkor is vagány dolognak tartottam, amikor összeszedtem a bátorságot, hogy visszaüssek és győztem. Ezt tényleg nem most találom ki, esküszöm lenyomtam a gyökeret, aki sokáig sportot űzött a seggem szétrúgásából. Miután megküzdöttünk és győztem, még barátok is lettünk (és bár erre nem vagyok büszke de megesett, hogy azután együtt terrorizáltunk más fiúkat). De ettől még nem vonzott kevésbé az írás. A naplóba tovább gyűltek a bejegyzések, aztán később a papírnak átadta helyét a számítógép képernyője. A rövid írásokból pedig hosszabbak lettek.