Decemberi update

Nemrég megint megkérdezte tőlem valaki, hogy csinálom, hogy ennyi mindenre van időm, hisz annyi mindennel foglalkozom. A vicces csak az egészben, hogy én közben folyton úgy érzem, semmire sincs időm. Krónikus időhiányban élek, mert azon kívül, amit most csinálok, még legalább ugyanennyi tervem van. Ha negyvennyolc órából állna egy nap, az se lenne elég. Teljes értetlenséggel figyelem azokat, akik unatkoznak. Nyugdíjasokat, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, vagy embereket, akik órákon át képesek a telefonjukat bámulni. (Szándékosan nem írok fiatalokat, mert ez már rég nem csak generációs jelenség.)

Szóval amikor megkérdezik tőlem, hogyan sikerül ennyi mindent egyszerre csinálni, mindig eszembe jut a régi fizika tanárom kérdése: hogyan lehet valakinek egy oroszlánja? Úgy például, hogy fog kettőt, és az egyiket elengedi. Pont így működik nálam is. Azért sikerül ennyit megvalósítanom, mert valójában kétszer ennyit szeretnék, és a felét kénytelen vagyok elengedni. Szerintem ez az élet tökéletes metaforája. Amennyivel elégedettek lennénk, annak jó, ha a felét meg tudjuk valósítani. És igen, lehet, hogy ezzel ellentmondásban áll, amit sokszor mondtam már – hogy legyünk hálásak azért, ami van. Csakhogy soha nem mondtam, hogy ne akarjunk többet. Ne fejlődjünk. Ne próbáljunk jobbak lenni annál, akik tegnap voltunk.

Gyerekkorom óta szenvedélyesen szerettem tanulni, csak nem abban az értelemben, ahogy az iskola használta a szót. Az ott rám erőltetett tananyag sosem érdekelt, az oktatási rendszerben nem hittem akkor sem. A tanulást én úgy értettem, hogy új képességeket sajátítunk el, fejlődünk, építjük magunkat. Nem pedig úgy, hogy kívülről megtanulunk nemrég meghalt költők verseit. A költészetet szeretem, de ahogy egy Stephen King-regényt sem tanulnék meg kívülről, nem látom be, miért kéne verseket kívülről megtanulni az iskolában. Ami tetszett, azt már akkor is megjegyeztem magamtól is; ami meg nem, azzal nem foglalkoztam.

Az életem kompromisszumok sora. Összeállítottam egy heti időbeosztást, hogy átlássam, mi minden vár rám egy átlagos héten. Aztán rájöttem, hogy vannak dolgok, amiket kéthetente is elég elintézni, így tovább bontottam a rendszert. Most van egy laza, de mégis jól követhető struktúrám, amiben látom, mikor minek szánok időt. Sokan ilyenkor azt mondják, könnyű nekem, hiszen magamnak osztom be az időmet. Nincs főnököm, nincs munkahelyem, ahova minden nap be kell járnom. Ez tévedés. Fix munkahely nélkül sokkal nehezebb. A pénzkeresés folyamatát ugyanúgy bele kell kalkulálni, és ha beesik egy sürgős munka, az mindent felborít. Itt nincs olyan, hogy munkaidő vége és majd holnap folytatom, vagy megcsinálja más. Gyakran este kilencig dolgozom a stúdióban, hétköznap és hétvégén is. A vasárnapokat próbálom védeni, az a családé – és többnyire a késődélutánok is –, de néha muszáj kivételt tenni. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt.

A tartalomgyártói oldalon szintén egyre több a munka. Komolyan veszem, hogy minden megkeresésre válaszoljak. Ezt nem engedhetem el. Ha valaki kiönti a szívét, segítséget kér, vagy fontos kérdései vannak, kötelességemnek érzem figyelni és válaszolni rá, legyen az a komment szekcióban, vagy emailben. A Facebookos hangulatú, kocsmai szintű kommentelést viszont azonnal törlöm és tiltom – se időm, se energiám arra, hogy elmagyarázzam bárkinek, miért nem itt van a helye. Régebben próbáltam türelemmel állni ezekhez az emberekhez, de ahogy nő a közönség és csökken az időm, egyre egyértelműbb, hogy minden percet a valódi kérdésekre kell fordítanom. Ha az értetlenkedő, off topic vagy gunyoros hozzászólásokkal töltöm az időt, akkor azt az időt azoktól veszem el, akiknek igazán szüksége lenne rám.

Videófelvétel közben a stúdióban

A jelenlegi ritmus lehetetlenné teszi a rendszeres írást és zenélést, és ez nagyon rosszul érint. Ez a kettő a legnagyobb fájdalmam most, és nem fogok nyugodni, amíg valahogy vissza nem tudom hozni őket az életembe. Az írással például az a baj, hogy ha nincs minden nap legalább másfél-két órám, nincs értelme belekezdeni egy nagyobb lélegzetvételű történetbe. Pedig már alakul bennem egy trilógia, a durva szerkezet kész, az első kötet váza is tisztul, de idő nélkül nem tudok elmerülni benne. Az üzleti ügyek adminisztrációja is rengeteg energiát visz el, folyton érkeznek a "most kell" típusú feladatok, így nem merek belevágni a könyvbe, amíg nincs segítségem. Valószínűleg asszisztenst kell majd keresnem, de az is dilemmát okoz, hogy mit tudok kiadni a kezemből. Talán az AI majd ad valami járható kompromisszumot. Ki tudja.