Memory lane - Újra itthon

Alig tizennégy óra autózás után újra itthon. Az emlékek minden sarkon, minden pillanatban újult erővel rohannak meg. Apám sírja, a szülői ház, a régi utcák és a rég nem látott ismerősök a múltam olyan darabjait elevenítik fel bennem, amiket azt hittem elfelejtettem. Minden megváltozott, mégis minden ugyanolyan. Mintha visszautaztam volna a múltba. Csak azok a gyerekek, akikre emlékeztem, már maguk is szülők, azok a bácsik, nénik pedig, akik az emlékeimben éltek, a valóságban már meghaltak, vagy magatehetetlen öregekké aszalódtak.

Belegondolni, szembesülni a ténnyel, hogy mindenki egyszer megöregszik és meghal, sosem jó érzés, mégis olyankor, amikor az idő velünk együtt telik, amikor az emberek a szemünk előtt, szinte észrevétlen öregszenek meg, olyankor még elviselhető. Olyankor azonban, amikor emberek évekre eltűnnek a szemünk elől, hogy aztán megöregedve tűnjenek fel újra, olyankor árulásnak érződik. Csalásnak.

Persze itt sem állt meg az idő. Utak, házak épültek, néhol teljes utcák nőttek ki a földből ott, ahol annak idején szántóföld, vagy mező volt. Az egyetlen dolog, ami változatlan maradt, a negativitás és az emberekben forrongó frusztráció. Ez számomra leginkább a közlekedésben volt érezhető, de ahogy egy kicsit jobban odafigyel az ember, mindenütt megnyilvánul. Pedig nem olyan elkeserítő a helyzet, hogy mindenkinek ennyire borúlátónak kellene lennie, sőt, az ország fejlődik, időközben itt Romániában jobbak az utak, mint Magyarország nagy részében, holott ez a kilencvenes években még épp fordítva volt. Az emberek házakat építenek (nem is akármilyeneket, mert az igények is haladnak a korral), autókat vesznek, és a fizetések is jóval versenyképesebbek, mint amikor kivándoroltunk Németországba. Valami miatt azonban mindenkiben mély, keserű düh látszik forrongani, ami azonnal a felszínre tör, amint valami vélt vagy valós igazságtalanság éri az ittenieket (például nem halad előttük az ember elég gyorsan az autóval). Az ön- és közveszélyes vezetési stílus csak romlott az elmúlt években, a türelem erősen tart a nullához, legyen szó közlekedésről vagy bármi másról, ráadásul a legkisebb konfliktus is gyilkos indulatokat képes kiváltani, mintha azért is félholtra kéne verni valakit, ha véletlen figyelmetlenségből elénk áll a kasszánál a szupermarketben. Mélyen elgondolkodtat ez a mentalitás, és bár értem, hogy honnan jön (hiszen én is innen származom, pontosan átérzem a dolgot), mégsem értem meg, hogyhogy senki sem veszi észre, mennyire elszoktak a gondolkodástól, mennyire mindenki csak a betanult automatikus reakciókat produkálja a legbanálisabb, legnevetségesebb helyzetekben is.

Minden hazalátogatás alkalmával ugyanazt a hullámvasutat járjuk be. Először határtalan öröm, hogy újra látjuk a szeretteinket, az ismerős utcákat, azután a keserű ébredés, hogy itt még mindig ugyanolyan megterhelő a lét szellemileg, majd a lassan kibontakozó vágy, hogy visszatérhessünk a megszokott életünkhöz, utána pedig a búcsúzás szomorúsága.