Mi pótolhatatlan, és mi nem?

Egy új történet feszegeti a tudatalattim katakombáiból kivezető csapóajtót, és valahol odalent a sötétben egy dal is keresi az utat a fény felé, ami már szintén nem csoda, lévén hogy az utolsó publikált dalom a 2022-es Requiem for a friend volt. Az egyetlen gondom, hogy egyelőre még nincs időm ajtót nyitni, túl sok minden történik egyszerre velem. A saját vállalkozásom, az IM Postproduction beindítása és az ezzel egyidőben történő folyamatos közösségi média növekedés, amelynek következtében időközben a YouTube, TikTok és Spotify követőket összeszámolva több, mint tizenhatezres közönség nézi a tartalmaimat, nagyon igénybe vesz szellemileg, úgyhogy szükségem van még egy kis szervezésre, amíg minden szépen a helyére kerül, mivel közben a családomat sem akarom elhanyagolni. Ne érts félre, ez mind nagyon örömteljes teher és nagyon boldogan vállalom az ezzel járó felelősséget is. Jelenleg azon dolgozom, hogy úgy szervezzem meg az életem, hogy mindennek jusson idő, mert például az, hogy eddig naponta akár tízszer is ránéztem a YouTube, TikTok és Spotify kommentekre és rögtön válaszoltam is, az lassanként már nem tartható a beérkező hozzászólások mennyisége miatt. Nagyon örülök neki, hogy a tartalmaim gondolatokat ébresztenek és sokszor hosszabb hozzászólások, üzenetek is érkeznek velük kapcsolatban, ami természetesen időt igényel, mind az elolvasás, mind az átgondolt válaszadás miatt, ezért szeretném úgy megszervezni a napi programom, hogy erre legyen egy külön behatárolt időkeret, amelyben csak erre figyelek.

Időközben az egészségemre is igyekszem sokkal nagyobb gondot fordítani, mostmár egy kiforrott reggeli rutint követek több, mint másfél hónapja. Hatkor kelek, 5-15 percet meditálok, ránézek a kommentekre, válaszolok, aztán hét körül elindulok egy nagyjából négy és fél kilométeres útra a közeli mezőkön, erdőszélen, amiben power walkingot és kocogást váltogatok. Az elmúlt évtizedek ülőmunkája nagyon leterhelte a gerincemet és úgy döntöttem, mielőtt lenyomorodok, változtatok. Amikor hazaérek lezuhanyozom, a zuhany végén 3-4 perc hideg zuhannyal, aztán töltök egy kávét, feketén és cukor nélkül, hogy ne törje meg az időszakos böjtöt, és nekilátok az adminisztrációnak, ami épp akad. Mindig van valami. Amikor végeztem ezzel és a kávéval, felmegyek a stúdióba és kezdődhet a munka. A reggeli kimarad, csak délután kettő és este nyolc között eszem.

Minden nap hálás vagyok azért az életért, amit élhetek, a csodálatos családomért, és mindenért, amit eddig átélhettem apaként, gyerekként, férjként, testvérként és barátként. Nem felejtem el, honnan jöttem, sem a sok-sok buktatót, amin keresztülmentem. Minden este úgy hajtom álomra a fejem, hogy összekulcsolom a kezem és hálát adok azokért az emberekért, akik körülvesznek. Persze a stúdiómat is imádom, a beteljesült álmot, amiről sokáig tényleg csak álmodoztam, de ma már nem célként látom ezeket a drága szerkentyűket, hanem csupán eszközökként, szerszámokként, amelyek abban segítenek, hogy jobb munkát végezhessek, vagy éppen rövidebb idő alatt elvégezhessem a munkát és több időt tölthessek a szeretteimmel. Az emberek sokkal fontosabbak, mint az anyagiak. Az, amit pénzen megvehetünk, mindig pótolható, sokszor egyenesen nélkülözhető, de azok, akik velünk vannak jóban, rosszban, akik számítanak ránk, és akikre számíthatunk, ha baj van, azok pótolhatatlanok. Erre édesapám halála döbbentett rá először. Ő nem csak apám volt, hanem kollégám, barátom is, és amikor kétségbeesett tehetetlenséggel néztem végig, ahogy az alkohol maga alá gyűri, ahogy felidéztem a boldog józan napokat, estéket, rájöttem, hogy mennyire kegyetlen az élet, mennyire könyörtelen az idő. Előbb-utóbb mindenkitől el kell búcsúznunk, aki fontos nekünk, nincs apelláta. Nem számít, kihasználtuk-e a rendelkezésre álló időt velük, vagy nem, ha az az idő lejárt, akkor vége. Apám nyitott koporsójánál állva azon töprengtem, hova lett az a vidám, vicces, csupa szív őszinte ember és hogy az a test, amely ott feküdt a koporsóban milyen árva és elhagyatott volt a lélek nélkül. Csak egy porhüvely, ahogy mondani szokták, és tényleg. Ezért olyan drága az idő. Mert nem visszafordítható. Embereket látok, akik feláldozzák az időt, amit a családjukkal tölthetnének csupán azért, hogy több pénzük legyen, holott jól élnek, nincs szükségük többre, és mégsem látják, hogy amit tesznek az az idejük elpazarlása. Még egy ház, még egy autó, még egy nulla a bankszámlán de közben nem látják felnőni a gyermekeiket, nincsenek ott, hogy biciklizni tanítsák, vagy meghallgassák az első szerelmi bánatát. Persze mindenki azt mondja, azért csinálja, hogy valamit a gyerekére tudjon majd hagyni. Csak azt nem értik, hogy pont a legfontosabbat veszik el a gyereküktől ezáltal. Nekem nincs vagyonom, sem két autóm, de nem is cserélném el azokért a drága emlékekért, amik meg vannak, és amik örökké velem maradnak.

Valaki egyszer azt mondta:

"Az egyetlen ember, aki emlékezni fog rá, mennyit túlóráztál, a gyereked lesz."