Mindenkinek írnia kéne?

Azt mondod, nem mindenkinek van hozzá tehetsége. Igazad van. Talán nem is minden írás arra születik, hogy mások is lássák. De az olyanoknak, mint én, akiknek egy idő után elvonási tüneteik vannak, ha nem írnak, azoknak jobb, ha tollat (vagy billentyűzetet) ragadnak. Írhatnak naplót, regényt, novellát, mesét, blogot, útikönyvet, szakkönyvet, akármit. Ha csak maguknak, hát csak maguknak. Ha egy egyszemélyes olvasóközönségnek, hát annak.

Vannak emberek, akiknek az írás meditáció. Terápia. Ha te is ilyen vagy, érted miről beszélek. Ha úgy akarod, az írás lehet csodásan berendezett kirakat, ahova a legszebb gondolatok kerülnek metaforákkal, szinesztéziákkal, művészi jelzőkkel és hasonlatokkal kidíszítve, de lehet egy virtuális szemetesvödör, amibe bele öntöd az összes szart, ami felgyűlt az agyadban és feszít belülről. Az írásban megfogalmazhatod azokat a kavargó gondolatokat, amik annyira kuszák, hogy a fejedben nem is képesek testet ölteni, csak ott vannak, húznak lefelé, mint egy fekete örvény és fogalmad sincs, hogy szabadulhatnál meg tőlük. Amint elkezdesz róluk írni, előbb-utóbb testet öltenek, akkor pedig megragadhatod és kitépheted őket tövestől, mint a gyomokat a kertben. Írással küzdhetsz a magány, a csalódottság, a depresszió ellen, ugyanakkor kiírhatod magadból a túláradó szerelmet, boldogságot egyszersmind megörökítve a pillanatot, hogy évek múlva újra olvasva megint átélhesd. Az emberi gondolatok lehetnek csodálatosak, és szörnyűségesek, és érdekes módon az írás segíthet a csodás gondolatoknak szárnyra kapni, a nyomasztó gondolatoknak pedig megszelídülni. Már, ha az ember ezt szeretné. Meg, ha az ember olyan írós fajta.

Tudom, tudom, most azt mondod, hogy az írás kétélű fegyver, és mint minden nagy emberi találmány jóra és gonoszra is használható. Igen, vannak emberek, akiknek jobb lett volna, ha nem írnak.

Számtalan dokumentált eset létezik tömeggyilkosokról, ámokfutókról, akik naplót vezettek, hogy írással hajszolják magukat egyre mélyebbre a saját maguk által kreált nyúlüregbe, ami nem csodaországba vezetett, hanem a végtelen keserűség, gyűlölet és gyász világába. A történelem során számtalan olyan könyv is született, amivel megkeseredett, eltévelyedett de felettébb intelligens emberek milliókat állítottak a maguk oldalára, hogy torz eszméikkel romlást és gyötrelmet hozzanak másokra.

És mégis.

A leírt történetek varázslata örökké megmarad. Vannak, akik képesek használni ezt a mágiát. Gondolj Tolkien világára. Hány embernek okozott (és okoz ma is) felejthetetlen élményt a barangolás Középfölde zöld lankáin? Vagy ott van J.K. Rowling varázsvilága, meg a többi megszámlálhatatlanul sok gyöngyszem, amelyek olvasótáborában újra meg újra olyan emberi történetekre bukkanunk, amelyek arról számolnak be, hogyan segített át egy-egy könyv valakit depresszión, gyászon, betegségen.

Az olvasás varázslat. Akinek kimarad az életéből az olvasás gyönyöre, az nem is tudja, milyen sokat veszít, és szerencsére napjainkban is egyre népszerűbbek a könyvek. Arról viszont nem esik elégszer szó, mennyire jó írni is, nemcsak olvasni. Van abban valami csodálatos, amikor az üres lapból egyszer csak egy történet hordozója lesz. Egy történeté, ami azelőtt nem volt ott. Mi teremtettük. Érted, mit akarok mondani? Teremtés. Mi fonjuk a történet fonalát, nem csak annak passzív követői vagyunk. De megint elkalandoztam a fikció felé. Ez vagyok én. Nehéz a lábaimat a földön tartani, nézd el nekem, ha minduntalan fel-felemelkednek.

Szóval szerintem írjál, ha késztetést érzel rá. Írjál csak magadnak először. Talán olyasmit írsz, amit soha nem is akarsz megmutatni senkinek. Egy titkos naplót. Akkor legyen titkos. Ha pedig valami olyat írsz, ami nem titkos, akkor ha már biztosabb vagy magadban, mutasd meg valakinek, akiről tudod, hogy nem töri le a szárnyaid. A visszajelzés nagyon fontos. A bátorítás kerozin, amivel a felhőkbe lehet szállni. Később, amikor már van elég önbizalmad mutasd meg valakinek, akiről tudod, hogy kritizálni fogja. A kritika olyan, mint egy jó szemű, de kissé idegesítő ismerős a hangárban, aki talán nem is tud repülni, de észreveszi, ha csálén áll az egyik szárnyad.

Senki nem szereti a kritikát. Aki mást mond, az hazudik. Van aki képes elfogadni, ha kritizálják, de az is utálja. Csak hát kritika nélkül fennáll a veszély, hogy egyszer, amikor épp nagyon magasan szárnyalunk, füstölni kezd a gépünk és lezuhanunk.

Az önkritika szerintem nem elég. Mint író a saját művedet soha nem fogod tudni objektívan nézni. Valamilyen irányba mindig elhajlasz. Vagy imádod, vagy utálod. Vagy jónak tartod, vagy rossznak, de soha nem fogod tudni úgy elolvasni, hogy ne legyen az agyadban az a sok kiegészítő információ, amit csak te, az író tudsz, ezáltal soha nem csak a leírt sorokat értékeled, hanem az azokat kiegészítő sok-sok kutatást, háttértudást, ki nem mondott gondolatokat. És a saját egódat is. Ha az egód nagy, akkor hozzáad, ha kicsi akkor elvesz az értékelésből. Kell valaki, akinek te mindegy vagy, aki csakis azt látja, amit leírtál és csakis arról mond véleményt.

Itt megállnék egy pillanatra, hogy elmondjam, én egy kicsit neheztelek a kiadókra, akik nem képesek visszajelezni egy rövid értékeléssel, ha az ember beküld nekik egy kéziratot. Olyan fontos lenne! Az a kibúvó, hogy sokan rosszul viselik a kritikát és szitkozódó levelekkel válaszolnak vissza, vagy, hogy túl sok kézirat érkezik be az nekem továbbra is csak egy olcsó kifogásnak tűnik.

„Kedves X, elolvastam az első oldalt a kéziratodból, de tele volt helyesírási hibával, ezért nem olvastam tovább. Sajnálom, nem tudom elfogadni.” „Kedves Y, a szinopszisod szétszórt, a történet kidolgozatlan, sablonos, ezért el sem olvastam a kéziratodat.” „Kedves Z, az első fejezet után abbahagytam a kéziratod olvasását. A mondataid kuszák, nehéz követni, mit akarsz mondani, a karakterek kidolgozatlanok, ez sajnos még nem az a szint, amit el tudunk fogadni. Dolgozz a fogalamazásodon!” Ilyesmik, vagy mittudomén. Sokat segítene.

Egy módja, hogy professzionális visszajelzést kapj, ha olyanhoz fordulsz, aki ezzel foglalkozik (nyilván nem ingyen). Mint mondjuk Nádasi Krisz. Nekem nagyon sokat segített a tizenhét! oldalas részletes véleménye és az egyórás megbeszélés, amikor elküldtem neki "A ház a Tongass mélyén" kéziratát. Megjegyzem akkorra már teljesen átírtam egyszer a nyolcvanezer szavas kéziratot és nagyon sokszor átmentem írás közben és után minden egyes fejezeten is, hogy mindazt amit a magam fejétől javítani tudok rajta már kijavítsam.

Ha érdekel, idemásolom a linket, hogy megtaláld Kriszt. Lelkiismeretes és nagyon komolyan veszi a munkáját, csak ajánlani tudom.

Szóval mindenkinek írnia kéne? Nem tudom. Talán nem mindenkinek. De én még próbálkozom, igyekszem napról-napra jobb lenni az írásban, mert úgy érzem, hogy nekem igenis írnom kell.