Produktivitás

Az események kissé felgyorsultak az utóbbi időben és öregebb is lettem egy évvel, ami tovább rontja a helyzetet. Szokásom szerint millió dologba belefogok, aztán meg csodálkozom, hogy semmire sincs időm, nem tudom, van ezzel így más is? Miért nem áll egy nap mondjuk harminchat órából? (Ez nem is rossz ötlet egy könyvhöz, fel is jegyzem. Mondjuk valaki feltalál egy szerkezetet, amivel be tud iktatni nyolc plusz órát minden napba, de persze van valami hátulütője a dolognak.)

Rég nem voltam ilyen produktív, az agyam szétrobban az ötletektől és utálom, hogy nincs időm mindent a gyakorlatban kipróbálni. Szilvivel egy mesekönyvön dolgozunk, kiadtam a Víziszonyt angol nyelven (Hydrophobia címmel) az Amazonon, indítottam egy podcastet és egy Youtube csatornát önfejlesztés és mindfulness témában, elkezdtem videóklipet készíteni a Requiem for a friend-hez, közben pedig egy új sztori ötletet építgetek, amiről még nem tudom biztosan, hogy elég kakaó van-e benne egy regényhez (de valószínűleg igen). Közben a Nate és Nella regény második draftján is dolgozom, videókat vágok egy amerikai Zen buddhista YouTube csatornának és NYAKAMON A KARÁCSONY!

2023 utolsó napjaiban megígértem magamnak, hogy pozitívabb leszek, rendszeresen meditálok és mozgok, mivel a 2023-as év ritka szar volt számomra és azon vettem észre magam, hogy eluralkodott rajtam a pesszimizmus és már képtelen voltam pozitívan gondolkodni, mindenhonnan a rosszra számítottam, cinizmussal és szkepticizmussal reagáltam minden újdonságra. Nem volt könnyű a váltás, és így egy évvel később állok ott, hogy azt mondhatom, az életem részévé vált a rendszeres testmozgás és a napi szintű meditáció, de ennek a két dolognak a hatására olyan változások kezdődtek el az életemben, amelyeket már a legszkeptikusabb énem sem tagadhat le.

Először is megszűnt a folyamatos érzés, hogy egy tengeren hánykolódó hajó az életem, ami fölött elvesztettem az irányítást. Azt hiszem ez volt a legrosszabb. Az érzés, hogy csak hulló levél vagyok, a sors viharos szeszélyeinek passzív szenvedőalanya. Nem mondom, hogy soha nem tör már rám ez az érzés, nem olyan messze még nem jutottam, de most már többnyire elbírok vele. Aztán a dolgok túlgondolása, amiben nagymesteri címet szerezhetnék. Hangoskönyv formájában meghallgattam Alan Watts „The way of Zen” (A Zen útja) című könyvét, ami több dologra is felnyitotta a szemem. A Zen filozófia szerint csak a jelen megélése a fontos és úgy a múlton való rágódás, mint a jövőn való aggodalmaskodás csupán az elménk automatikus aktivitásából ered hogy folyamatosan gondolatokat generáljon, analizáljon és kategorizáljon. Mindez elvonja a figyelmünket a jelen tudatos megtapasztalásáról. Eszerint a filozófia szerint a múlton azért nincs értelme gondolkodni, mert már nem lehet változtatni rajta, a jövőn pedig azért, mert még nem is létezik. A túlgondolás leküzdésére pedig meditációt használnak.

Észrevettem, hogy ahogy fokozatosan haladok az tehetetlenség érzése és a túlgondolás leküzdése felé, energiák szabadulnak fel bennem, amiket eddig ezekre az érzésekre fordítottam.

Egyre kevesebb igényem van az olcsó dopaminra, amit a videójátékok, Netflix sorozatok vagy a közösségi média nyújt és egyre nagyobb örömömet lelem a produktivitásban. Többek között ez volt az oka, hogy elindítottam A Belső idegen podcastot is. Még jobban rá tudok koncentrálni az önfejlesztésre, miközben talán másoknak is segíthetek, akik hasonló problémákkal néznek szembe nap, mint nap.