Törésvonal. Első rész.

írta: M.I.Ward

Sadie vett egy mohó, sípoló lélegzetet, mint a fuldokló, amikor újra eléri a felszínt. Görcsös köhögőroham tört rá, ahogy a tüdejét friss levegő helyett fojtogató por öntötte el. Kinyitotta a szemét, de semmit sem látott, a sötétség makacsul kitartott, sűrű masszaként töltve ki a teret, nem hagyva mást az érzékszerveknek csak a leomlott régi vakolat szagát és a még mindig helyezkedő törmelék darabjainak surlódó, csikorgó neszeit.

Meg a fájdalmat.

A komód, ami Sadie-t a foszladozó perzsaszőnyeghez préselte, lehetett vagy egy mázsás. Csupa kiálló szöglet, csupa hegyes sarok, az a fajta dög nehéz faragott bútorszörny, ami egyesek számára időtlen érték, másoknak giccses, agyondíszített förtelem, de abban mindenki egyetért, hogy kurvára nem jó alatta feküdni, amikor eldől. A romos hálószoba fullasztó, homokszemcsékkel teli levegőjében, amit a nő kénytelen volt belélegezni a Henry bácsi után maradt öregemberszag keveredett húgyfoltos alsógatyák, kiürítetlen hamuzók és ágy alatt felejtett piás üvegek orrfacsaró, falakba ivódott aromájával.

Muffin gyászosan vinnyogott. Apró vakkantásokat hallatott, amelyek ijedt rövid nyüszítésekbe, majd prüszkölő, fújtató morgásba mentek át, de még a morgás is inkább segélykérés volt, nem a szokásos szőrfelborzolós berzenkedés, amit néha a parkban produkál, ha meglát egy másik kutyát. Eszerint viszont legalább még életben van, gondolta Sadie. Valahol a romok alatt. Fogalma sem volt, mennyire szenvedte meg a földrengést a földszint, de úgy gondolta, ott jobb a helyzet, mint idefent. Fred már biztosan el is indult, hogy megkeresse őt. Lehet, hogy már kiáltotta a nevét is, csak Sadie nem hallotta. Egy rövid időre elveszthette az eszméletét.

– Fred? – Saját magát is meglepte a torkából felszakadó erőtlen, rekedt krákogás. A belélegzett portól ismét köhögőroham tört rá. Ahogy a szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, a fejétől egy karnyújtásnyira egy félig szétnyomott plüssfotel sziluettjét azonosította be, keresztben rajta hosszú, sötét árnyék, ami valószínűleg egy leszakadt gerenda lehetett. Úgy tűnt, Henry bácsi ócska fotelja és a szúette komód akadályozták meg, hogy a vastag gerenda, ami fejbe kólintotta, teljes súlyával ránehezedjen és agyonnyomja. Fülelt, hátha meghallja Fred hangját. Kicsivel arrább törmelék görgött le valami kemény felületen. Muffin lihegve, prüszkölve tovább vinnyogott, valahol a földszinten. Egy nyögés hallatszott az ajtón túlról, körülbelül az emeletre vezető lépcső környékéről. Halk káromkodás, majd egy szaftos köpés. Egy férfi. Sadie-nek görcsbe rándult a gyomra. Az holtbiztos, hogy ez nem Fred.

Megint megremegett a föld és újabb darabok szakadtak le a plafonból nagyokat puffanva a már amúgy is megviselt bútorokon, meg a százéves perzsaszőnyegen, új értelmet adva a „szőnyegbombázás” szónak, ahogy becsapódáskor porfelhőket robbantottak ki belőle. Sadie behunyta a szemét, hogy legalább az nem menjen tele porral és behúzta a nyakát. Egy súlyos betondarab reccsenve betörte Henry bácsi előre borult ruhásszekrényének hátulját, megülve a molyette hetvenes évekbeli zakók és ingek közt. A Sadie-t fogva tartó komód is megmozdult. Kissé jobbra csúszott, amitől felszabadult annyi hely, hogy Sadie a fenekét hátra tolva kihúzhassa a lábszárát a faragott komódfiók fogantyúja alól, ami olyan rettenetesen nyomta. Nem a legjobb ötlet volt farmerban jönni, bosszankodott magában, ahogy a szűk, kissé térden alul érő nadrág megfeszült a lábán és beleakadt egy kiálló szilánkba. Nem volt más választása, ha ki akart szabadulni, mint húzni tovább a lábát, próbálva nem tudomást venni róla, hogy a szilánk végighasítja a nadrágja szárát és alatta a combját is. Mire sikerült annyira megemelje a komódot, hogy sajgó bokája kikerüljön a közvetlen nyomás alól, már teljesen leizzadt. Lehetett vagy harminc fok idebenn.

Az újabb rengéstől beszakadt plafonon keresztül láthatóvá vált egy tenyérnyi augusztus éjszakai égbolt, halvány kékes fényt engedve be a romokban álló helyiségbe, amely hosszú évtizedekig a megboldogult Henry James Wentworth hálószobájaként szolgált. A beömlő holdfény a sűrűn gomolygó porba masszív fényoszlopot rajzolt, mint egy operaház reflektora, csak ez nem egy estélyiben pózoló olasz dívát világított meg, hanem egy derékban kettétört, megroggyant ajtófélfát, mely, mint egy meghajlás közben megdermedt előadó, csálén meredt ki a falból. Az ajtón kívül egy leszakadt gerenda torlaszolta el az utat.

Nem volt meglepő, hogy Henry bácsi háza elhanyagolt, (az öreg az utóbbi években teljesen átadta magát az alkoholnak), de Sadie álmában sem gondolta, hogy ennyire rossz állapotban van. Pasadenában vagyunk, az Isten szerelmére a Szent András törésvonaltól egy kőhajításra, itt még kutyaházat sem építhet az ember, amíg a hatóságok nem bizonyosodnak meg róla, hogy földrengésbiztos. Mi van a rendszeres kötelező ellenőrzésekkel? Senkinek nem tűnt fel, hogy a ház egy nagyobb erejű fingtól is összedőlhet? Persze Sadie tudta a választ. Az öreg egyszerűen bezárta az ajtót és úgy tett, mintha nem lenne itthon. Pont, mint olyankor, amikor Freddel néha meg akarták látogatni. Mindig nyilvánvaló volt, hogy ott van az elmozduló függöny mögött, de soha nem nyitott ajtót, hiába dörömböltek. Sadie saját, kétszintes Beverly Hills-i házára gondolt a fehér kavicsos kocsibehajtóval és kovácsoltvas kapuval, aminek meg se kottyanna egy ilyen földrengés. Ott most teljes biztonságban lenne Freddel és Muffinnal együtt. Visszanyelte a torkában lassan megformálódni készülő gombócot. Ennyit arról, hogy gyorsan összeszedjük anya cuccait, és hívjuk is az ingatlanost, gondolta keserűen.  

Újabb nyögés a lépcső irányából, aztán lehulló törmelék hangja.

– Jól vagy, tesó? – Sadie érezte, ahogy a sötétben kifut az arcából a vér. Észre sem vette, hogy agya azonnal automatikusan munka üzemmódba kapcsol és hallgatózik, hogy a lehető legtöbb információhoz jusson. Tipikus afroamerikai gettóhangsúly, ahogy a „tesó”-t kiejti megnyomva az „s”-t. Mély hang, rekedtes. Sadie sokszor hallott hasonlót a kihallgatószobában, amikor valamelyik ügyfele épp az ártatlanságát bizonygatta.

– Csak a kurva vállam – nyöszörögte egy másik hang, aztán köhögés. Mélyről jövő hurutos, sokéves dohányos köhögése, akinek már olyan a tüdeje, mint egy elhasznált mosogatószivacs. Amivel mondjuk egy kormos kandallót sikáltak. Sadie igyekezett nem kétségbe esni, de a félelem felkúszott a gyomrából és csomóba gyűlt a torkában. A két férfi hangja túlságosan közelről hallatszott. Fredre gondolt, és a csendre. Hogy nem hallja a hangját. Nem akart belegondolni, kik ezek az idegenek, és mit akarnak itt. Csak el akart futni innen, messze-messze. Hihetetlen távolinak tűnt a pillanat, amikor mit sem sejtve beléptek a házba, pedig igazából alig egy óra telt el azóta.

A patkányok, gondolta hirtelen. Azok már előre tudták, pedig a rádió nem jelzett földrengést ma estére.

Folytatása következik...