Törésvonal. Harmadik rész.

Sadie minden erejét összeszedve próbált kiszabadulni a komód alól. Keményen meg kellett dolgoznia minden milliméterért, mert a komód mellett a rá nehezedő gerenda súlyával is meg kellett küzdenie. Igyekezett minél kevesebb zajt csapni, bár tartott tőle, hogy már túl késő. Bárcsak ne kiabált volna.

Nem lehet véletlen, hogy épp ugyanazon az estén törnek be Henry bácsi hetek óta üresen álló házába, amikor ő és Fred itt vannak, futott át az agyán. A kocsi (egy vadonatúj Tesla Model S) kinn állt a kocsibehajtón, bent pedig égtek a fények, a vak is láthatta, hogy van a házban valaki.

A hátát nekivetette a komódnak és lassan nyomni kezdte. A lábait egyre feljebb húzta a hasa alá. Érezte, hogy a komód végre megmoccan. A lépcső irányából újabb zajok hallatszottak. Egyre közelebbről. Muffin elgyötörten nyöszörgött, ami bár nem hangzott jól, még mindig több volt, mint a csend, ami Fred irányából jött. Sadie nem akart belegondolni, mi történhetett vele, de mivel már négy éve kerületi ügyészként dolgozott, azelőtt pedig évekig védőügyvédként, túlságosan is elevenen jelentek meg a lehetséges képek a szeme előtt. Fred szétzúzott koponyával. Szétlőtt fejjel. Átvágott torokkal. Egyik lehetőség borzalmasabb volt, mint a másik. Nem zárhatta ki a lehetőséget, hogy a két férfi követte őt Beverly Hillstől idáig. Hogy miatta és nem az üres ház miatt vannak itt. Fredet valószínűleg leütötték, vagy talán (nem, nem, nem, ne is gondolj rá). A kétségbeesés forró könnyei gyűltek a szemébe. Teljes erejéből megfeszítette a testét és tovább araszolt a komód széle felé. Most nem állhat le. A komód bal oldala és a fal közt még volt annyi hely, hogy éppen elfért, ha összehúzta magát. Oda kellett eljutnia.

Léptek közeledtek az ajtón kívülről. Vastag cipőtalpak alatt csikorgott a lehullott vakolat. Halk beszéd hallatszott, de Sadie nem tudta kivenni, mit mondanak. Még néhány centi és kint van a komód alól. Minden erejére szüksége volt, hogy megemelje a nehéz bútordarabot, amíg kipréselte magát alóla, de ahhoz már nem maradt benne szufla, hogy meg is tartsa és utána puhán leengedje. Henry bácsi komódja nagyot puffanva esett a padlóra, a rajta fekvő gerenda pedig kissé jobbra gurult, a tetejével benyomva egy eddig csodával határos módon egyben maradt régi üveges szekrény ajtaját, amiben Henry bácsi a bekeretezett okleveleit tartotta. Az öreg úgy tűnt, mindent bekereteztetett, ami bármit is jelentett számára, aztán vagy a falra aggatta, vagy a vitrinesszekrényeiben állította ki. Úgy nézett ki a ház, mint valami múzeum. A gerenda egyre lassulva centiméterről centiméterre csúszott tovább, mély karcolást húzva a valaha drága bútordarabokon. Végül a szekrény üvegajtajának fakerete puha lepkefing-reccsenéssel adta meg magát, mint egy öreg elmeszesedett csont, az üvegek hangos csörömpöléssel törtek be és a földre hullottak, közvetlenül az ajtó elé.

A zajra Muffin vakkantott néhányat, majd hosszú, segélykérő vonyítást hallatott, mintha azt kiáltaná: „Hé anya, itt vagyok, szabadíts ki, nagyon félek!”

– Juttasd eszembe, hogy kifelé menet nyírjam ki azt a nyivákoló korcsot is – morogta a rekedt, nikotinmarta hang. Sadie igyekezett nem tudomást venni az „is” szócskáról a mondatban. A tudata konokul tiltakozott a lehetőség ellen, hogy bántották Fredet. A férfit, aki életében még senkinek sem ártott, aki vegetáriánus volt, mert sajnálta, hogy megölik az állatokat, aki minden karácsonykor önkéntesként jelentkezett a szegénykonyhára, hogy a hajléktalanok is jusson meleg étel. Ijedten vette észre, hogy máris múltidőben gondol a férfira. Nem, nem, nem, Sadie Vincentio. Ezt most azonnal befejezed. Gondolkozz, az istenedet!

Ekkor jutott eszébe a mobilja.

A táskájában.

A földszinten.

Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Sikítani szeretett volna. Összegömbölyödni ott a sarokban és hagyni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. De mi van, ha Fred megsérült? Mi van, ha segítségre van szüksége?

Végigtapogatta magát, hogy meggyőződjön róla, mindene egy darabban van. A kezeit több helyen lehorzsolta, a combját végighasította és mindene csupa kosz volt. Felszisszent, ahogy megmozdította sérült bokáját. Talán nem tört el. Kiderül, ha rááll, gondolta. Körülnézett a romokban álló hálószobában valami fegyverként használható tárgyat keresve.

Ott.

Egy cingár, kalapos árnyék az ágyra dőlve. Egy faragott állólámpa, derékban kettétörve. Rengéskor az ágy és az éjjeliszekrény közé szorulhatott, aztán ahogy az ágy egyre közelebb nyomult a falhoz, az éjjeliszekrényt összenyomta, az állólámpát pedig eltörte. A nagyobb darab akkora volt, mint egy baseball ütő. Az éjjeliszekrény kilógó fiókjában is lehet valami, gondolta Sadie reménykedve. Esetleg egy revolver? Ha Henry bácsi nyugalmazott rendőr lett volna, talán lett volna rá esély, de egy biológiaprofesszor nem tart fegyvert az éjjeliszekrény fiókjában, vérnyomás gyógyszerrel vagy egy puhafedeles Robin Cook regénnyel pedig kissé nehéz lenne ártalmatlanná tenni a két behatolót. A fal mellől, ahol Sadie jelenleg meghúzódott, két út vezetett a lámpához. Vagy átmászik a komódon és a gerendán, vagy körbe megy és közvetlenül a bejárat előtt halad el, az üveges szekrény előtti összetört cserepeken keresztül, amivel nemcsak nagyobb zajt csap, de közelebb kerül a két betörőhöz. Arról szó sem lehet. Egy hangos puffanást hallott, majd még egyet. A két férfi nekilátott, hogy szabaddá tegyék az utat az ajtóhoz. Mostmár egyértelmű, hogy miért vannak itt, gondolta Sadie. Engem akarnak. Szakmájából adódóan nem kevés ellensége volt az alvilágban.

– Ez a földrengés még kapóra is jön, – szólalt meg hirtelen az egyik férfi odakinn. Ez volt az, amelyik afroamerikai akcentussal beszélt. A hangja mély volt és dallamos, de nem a szó jó értelmében. Inkább hangzott úgy, mint egy nagyon rossz reggae énekes, aki már túl van a harmadik csíkon és jónéhány tequilán. – Most legalább rendezhetjük úgy, hogy balesetnek tűnjön.

A zajok abbamaradtak.

– Naná, miért is ne – morogta a másik lenézően, majd krákogott és szaftosat köpött. – Kár, hogy erre nem azelőtt gondoltál, hogy hátba szúrtad odalent a fickót, te kibaszott barom. Baleset volt biztos úr, leesett a kés a polcról, és beleállt a hátába. Kétszer.

Sadie úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Levegőért kapkodott.

– Igen ügyvédnő – mennydörögte a tüdőbajos hang, mintha csak látná Sadie-t a sötéten és a romokon keresztül. – A zselézett hajú csikánó épp most vérzik el odalent. Bocsi. – Mindketten felröhögtek, a tüdőbajos rötyögése hamarosan köhögésbe fulladt.  

– Dannny Giordano üdvözletét küldi – tette hozzá Reggae man, kicsit elmélyítve a hangját, mintha csak valami rossz gengszterfilmet idézne.

Tehát Danny Giordano bízta meg őket, hogy eltegyék Sadie-t az útból még mielőtt vádat emelhetne ellene. Danny a maffiafőnök Vittorio Giordano legfiatalabb gyermeke, aki sajnos nem örökölte Don Vittorio ravaszságát, ezt a hiányt azonban igyekezett kegyetlenséggel leplezni. Míg Vittorio ésszel uralkodott, a helyét átvenni készülő Danny az ökölre szavazott. Sadie biztos volt benne, hogy az öregnek fogalma sincs róla, hogy Danny bérgyilkosokat küldött a kerületi ügyészre. Ő sohasem egyezne bele ilyen ostobaságba. Ennek köszönhette, hogy a negyven év alatt, amióta a Giordano kartell élén állt, egyszer sem tudtak semmit rá bizonyítani.

Egy sor kisebb rengés következett, de Sadie nem állt meg, felmászott az eldőlt komódra, sérült lábára való tekintettel négykézláb vergődött át a hosszában fekvő gerendán és máris az ágy mellett volt.

A két fickó nem tűnt profinak. Sadie nagyon remélte, hogy tényleg nem azok. Kapaszkodott a reménybe, hogy Fred még nem halt meg. Tudta, hogy az egyetlen esélye arra, hogy élve kijusson innen, és megmentse, ha ártalmatlanná teszi a két nehézfiút.

Megragadta a faragott lámpa vastag szárát és meghúzta. A kábel könnyedén kicsúszott a másik darabból. Sadie a csuklójára tekerte, hogy ne eshessen ki a kezéből, a másik végét pedig a falhoz csapta. A sárga üvegbúra szilánkosra tört és a vastag ágytakaróra hullott, a megmaradt fémcsonk, amire a búra volt felfogatva három előre álló kis szuronyként meredt előre, köztük egy még mindig ép hosszúkás izzóval. Sadie nagyon jól tudta, hogy két férfi ellen még így sincs esélye a maga kis ötvenöt kilójával. Valószínűleg meg fogják ölni. Az univerzum nyújthatna egy mentőövet, jutott hirtelen eszébe. Talán valami könyvben olvasta egy unalmas repülőúton ezt a mondatot valamelyik híres detektív monológjában.

A ház most ismét teljes erővel megremegett. Sadie arccal az ágyra esett, egyenesen az üvegszilánkokba. Az egyik hajszállal kerülte el a jobb szemét. A kezét is elvágta. Ahogy feltápászkodott és kihúzta a szilánkot az arcából észrevette, hogy az ajtót eltorlaszoló gerenda megadta magát és a bejárat most már szabad. Két alak állt ott, az egyiknek egy vadászkés volt a kezében.

Ennyit a francos univerzum francos mentőöveiről.

A Hold gyér sárga fényénél a két férfi inkább tűnt csavargónak, mint profi bérgyilkosnak. Sadie felismerte őket. Két napja látta ugyanezt a két fazont a háza körül ólálkodni Beverly Hillsben. Amikor észrevették, eloldalogtak, mintha épp csak arra jártak volna.

Az egyik, a késes valóban fekete volt, ahogy már az akcentusából is rájött. Elnyűtt baseballsapkát viselt az olcsó fajtából kék-piros és sárga mintával, hozzá egy a méreténél legalább három számmal nagyobb koszos kék sportzakót egy kinyúlt Gucci feliratú fekete pólót és egy csálén megkötött sárga nyakkendőt. Jobb fülében koszos műgyémánt fülbevaló. Az arca egy King-Kong karikatúra. Csupa szőr, hatalmas kerek orrlyukakkal és apró, mélyen ülő fekete szemekkel. Sovány volt. Bűzlött, mint egy trágyadomb. Sadie nem bírta levenni a szemét a késről. Nagy kés volt. Túl nagy. A másik férfi vörös hajú torzonborz szakállas pofa volt, az orrnyergén a begyógyult sebek arra utaltak, hogy nemrég adott egy autogramot valamelyik járdának. Véreres szemei nyughatatlanul cikáztak ide-oda, mintha nagy piros antennafüleivel valami nyugtalanító rádióadást fogna. Leszakított ujjú, valaha fehér pólót és koszos fekete farmert viselt, ami annyira szakadt volt, hogy lehetetlen volt eldönteni, hogy dizájner vagy csak ócska. Sadie a holdfényben is tisztán látta az apró sötét sebeket a könyökhajlatában. Sok kis fekete pötty, mint apró elkapart szúnyogcsípések. Vörhenyes, lilás arcbőr. Alkohol és heroin. Sadie farkasokra számított, de ezek kiéhezett, veszett hiénák voltak. Ismerte a fajtájukat. Impulzív agyeldurranós barmok. Nincs tervük és nincs vesztenivalójuk.

A félelem eddig soha nem tapasztalt bénító hullámokban tört rá. Igyekezett nem elájulni.

Folytatása következik...