Törésvonal. Második rész.

Egy órával korábban.

Henry bácsi házában ezeréves légkondi zúgott, áporodott, hűvös levegővel töltve meg a házat. Fred egy tálkában vizet hozott és letette az ódivatú kopottas falépcső tövébe. Muffin mohón rávetette magát és úgy lefetyelt, mintha életében nem ivott volna ilyen jót. Világosbarna (vagy ahogy Fred szerette mondogatni, fauve színű) bundája fénylett a minőségi kutyaeledeltől, turcsi orrával aprókat röfögött ivás közben, mint egy dundi kismalac. Amikor befejezte, megnyalta a száját, de az egész kis fekete pofája csurom víz maradt. Kérdőn felnézett Fredre, aki már készen tartotta a zsebkendőméretű törölközőt, letérdelt mellé és megtörölte. Muffin megrázta magát, aztán orrocskájával a padlót szimatolva felfedezőútra indult a konyha irányába. Kikerekedett popójával és döcögős járásával tényleg egy jóltáplált kismalacra emlékeztetett, de hát Sadie szerint a francia bulldogok mind egy kissé malacos kinézetűek. Épp ettől olyan aranyosak. Fred felállt és leporolta csupasz térdét. Bézs rövidnadrágot viselt fehér vászoninggel. Sadie egymás után nyitogatta ki a szekrényajtókat, minden koszos volt, poros és elhanyagolt, ahogyan az az egyedülálló öregemberek házában lenni szokott.

– Ez a hely tizennégy év alatt nem sokat változott – mondta. Mellírozott mogyoróbarna haját bal oldalt a füle mögé hajtotta és felsóhajtott. A tökéletesre manikűrözött körmök elgondolkodva doboltak a szekrényajtón. Fintorogva nézett körbe. – Még mindig nem értem, hogy bírta ki anya olyan sokáig Henry bácsi mellett.

Fred odalépett hozzá és átkarolta.

– Ilyen a szerelem – mondta mosolyogva és könnyed csókot lehelt Sadie hajába. – És biztosan voltak az öregnek jó tulajdonságai is.

– Akkoriban azért a ház sokkal jobb állapotban volt – ismerte be Sadie –, ahogyan Henry bácsi is.

– Úgy néz ki, az öreg nagyon szerette Charlotte-ot – mondta Fred körbe pillantva a szobában. Minden tele volt Sadie anyjának fényképeivel. A falakon kinagyított portrék, a polcokon kisebb fotók, állítható képrámákban. A poros bárszekrény tetején bekeretezett képen Henry bácsi állt Charlotte mellett egy tibeti kolostor kapujában, arcán egy mosoly árnyékával, ami valószínűleg a mosolygáshoz legközelebb álló dolog volt, amit az öreg valaha is produkálni tudott.

– Az a típusú ember volt, aki mindig mérgelődött valamin. Folyton az volt az érzésed, hogy valamivel megsértetted. – A megsárgult fotón Sadie anyja könnyű kendővel fogta össze szalmaszőke haját és fejét lágyan Henry erősen kopaszodó üstökéhez hajtotta. Henry ekkor még alig volt hatvan, de az a kevés haj, ami a feje két oldalán még megmaradt már hófehér volt, mint a katonás bajusz sasorra alatt. Vékony fémkeretes szemüvegével le sem tagadhatta volna, hogy egyetemi professzor volt. Sadie sejtette, miért van ez a kép épp az italos szekrényen és miért van a keret bal oldala fényesre kopva.

– Ezt a képet sokat nézegethette – szólalt meg Fred.

– Igen – sóhajtott Sadie végigsimítva a fényesre kopott oldalt. – Bal kézzel fogta meg, mert a jobb kezében mindig whiskey-s pohár, vagy sörösdoboz volt. – Gyengéden betette a képet egy „Anya cuccai” feliratú kartondobozba egy fényképalbum és egy kicsi antik rézkancsó közé.

Fred elmosolyodott.

– O-ó, Vincentio ügyvédnő nyomon van. Halljuk, mit derítesz még ki az öregről?

Sadie szomorkás mosollyal nézett a dobozra, majd vissza Fredre.

– Semmit. Nincs róla mit kideríteni. Unalmas, mogorva ember volt, akit lehetetlen volt szeretni. Hiszen tudod. – Megborzongott. – Haza akarok menni, és még ma felhívni az ingatlanost.

– Talán nagyon jó volt az ágyban. – kötötte az ebet a karóhoz Fred félreérthetetlen mozdulatot téve a csípőjével. Sadie nevetve oldalba lökte.

– Menj már. Már elég öregek voltak, mikor összejöttek. Nem hiszem, hogy a szex tartotta volna össze őket. Anya mindig azt mondta, Henry-nél okosabb emberrel még nem találkozott.

– Szóval a bogárgyűjteménye miatt szeretett bele? – Fred magához húzta Sadie-t és átfogta a csípőjét, aztán lassan ringatózni kezdett vele, mintha lassúznának. Sadie bólintott, átkarolta a nyakát és közelebb hajolt, míg össze nem ért a homlokuk.

– Mondja miszter, van magának bogárgyűjteménye? – kérdezte a szempilláját rebegtetve.

– Nem, hölgyem én a kígyókra specializálódtam – mondta Fred szemrebbenés nélkül. – Mutathatok önnek egy kifejezetten hosszú és vastag példányt?

– Disznó – nevetett Sadie és játékosan ellökte magától. Aztán utánanyúlt és magához húzta. – Talán mégis vetek rá egy pillantást – mondta kipirulva. Az ajkaik beszéd közben már-már összeértek. Sadie keze Fred tarkójára siklott, majd beletúrt a férfi dús hajába, miközben az megcsókolta.

Muffin ugatása rebbentette szét őket. Két rövid vakkantás a konyha irányából.  Majd még egy hosszú, majdnem vonyító ugatás.

Sadie elindult a konyha felé. Fred megfogta a kezét és gyengéden visszatartotta.

– Biztos csak látott egy egeret vagy egy nagy pókot – próbálkozott. Sadie visszafordult és adott egy puszit a szájára.

– Mi lenne, ha gyorsan végeznénk itt, és később otthon folytatnánk a nagy, kényelmes franciaágyunkban? Ígérem, nem fogod megbánni.

Fred felsóhajtott.

– Mennyire nem fogom megbánni?

– Az attól függ, mennyire vagy együttműködő. Olyan vádalkut ajánlok, amivel mindketten nyerünk.

– Jól van ügyvédnő. Szabadon védekezhetek?

– Azt már nem. És nem egyszerűen ügyvédnő, uram, ne feledje én vagyok a kerületi ügyész. Bilincset rád és jöhet a kínvallatás – nevetett Sadie és Fred feszes fenekébe csípett, aztán átvágott a hallon egyenesen a konyhába. A pufók kutya a konyhaasztal előtt állt támadóállásban. Ahogy Sadie és Fred beléptek, felbátorodva dühös csaholásba kezdett, de azért a biztonság kedvéért tett egy lépést hátra, közben pedig le nem vette a szemét az ablakpárkányról.

A jobbi időket is megélt nehéz faragott asztal közvetlenül az ablak elé volt tolva. Az ablakpárkányon rég lejárt kompótok és konzervek sorjáztak, a fa keretre ráfért volna egy festés. A keret bal alsó sarkában jókora kerek lyuk tátongott és ahogy Sadie odanézett, épp eltűnt benne egy hosszú patkányfarok. Az üvegen keresztül látszott, ahogy a rágcsáló odakint végig masírozik a párkányon, utána pedig eltűnik szem elől. De Muffin tovább ugatott. Sadie ekkor vette észre, hogy egy másik patkány is ugyanazt az útvonalat választotta a ház elhagyásához. Fel az asztal lábán, aztán mint egy vakmerő sziklamászó egy darabig a gravitációval dacolva átlendült az asztal széle felé, felkapaszkodott az asztalra, átugrik az ablakpárkányra és ki a lyukon a szabadba. Majd egy harmadik követte.

– Úgy látszik az utolsó albérlő is kiköltözik – állapította meg Fred. Sadie megborzongott.

– Hát nekem nem fognak hiányozni, az biztos – mondta. – Jól van, Muffin, hagyd őket, – mondta végül és ölbe kapta a kutyát. Fred becsukta mögöttük a konyhaajtót.

– Na ki a jó kutya? – kérdezte Fred gügyögve, mire Muffin majdnem kiugrott Sadie kezéből izgalmában. Ahogy letette a földre, két lábra állva pitizett Frednek, aki elővett a zsebéből egy jutalomfalatot.

– Muffin viselkedj. Nem hagyhatjuk, hogy egy férfi ilyen könnyen lekenyerezzen – mondta Sadie nevetve. Muffin erre jólnevelt kutyához illően leült. Fred odanyújtotta a falatkát neki, mire ő mohón utánakapott, rágás nélkül lenyelte, majd Sadie-re nézett, hogy büszke-e rá. Sadie dicséretképpen megvakargatta a füle tövét.

– Én akkor befejezem a földszintet és összeszedem Charlotte személyes tárgyait – ajánlotta Fred.

– Rendben – bólintott Sadie. – Enyém az emelet.

Folytatása következik...