Törésvonal. Negyedik rész.

Odakint az augusztusi éjszakában szirénák vijjogtak. A pasadenai Abraham Lincoln drive 491, ami már semmilyen ingatlanügynök eladási listájára nem fog felkerülni, romokban állt. Két nagy, megtépázott pálmafájával és gazos kocsibehajtójával olyan szomorú látványt nyújtott, mint egy gazdáját gyászoló öreg kutya. A félreeső kis zsákutca többi háza is ugyanolyan kopottas, valaha szebb napokat megélt épület volt, mint a Wentworth rezidencia, de azok valahogy mégis egyben maradtak. Nyilván az ott lakó családok több figyelmet fordítottak a földrengésvédelemre, mint Henry bácsi. A szomszédos utcában egy ház kigyulladt, a tűzoltók és a mentők is oda tartottak. Az emberek, akik kijöttek az utcára, mind az égő házból felszálló füstoszlopot nézték, közelebb merészkedtek, aztán fotót vagy videót csináltak, hogy ők lehessenek az elsők, akik a közösségi médiában posztolják a hírt. Senkit nem érdekelt a néhai Henry James Wentworth szó szerint magába roskadt otthona, sem a kocsifelhajtón árválkodó vadonatúj Tesla. A konyhaablak fakeretén a kerek lyuk, amin az utolsó patkány is elhagyta a házat, amint érzékeny kis radarjaikkal megérezték a közelgő földrengést, most üresen és feketén tátongott a törött ablaküvegek alatt. A mosogató eltört csapjából víz spriccelt, az ajtó leszakadva lógott a fél sarkán. A faragott falépcső alatt egy nyíláson keresztül egy fekete szempár pislogott riadtan. A kutya elkeseredett apró vinnyogásokat hallatott. A rázuhant fadarabok közé beszorulva csapdába esett. Henry bácsi dolgozószobájának padlóján fiatal férfi feküdt szétvetett karokkal. Nem mozdult. Fehér vászoningét a mellkasától kezdve teljesen átitatta a vér. Mellette a földön egy törött szemüveg, néhány összetört képkeret és egy majdnem üres whiskey-s üveg. A dolgozószoba egyben maradt, talán a masszív könyvespolcoknak köszönhetően, amik egészen a plafonig értek és rogyásig tele voltak könyvekkel. Azt is mondhatnánk, hogy a tudomány és az irodalom tartotta egyben.

Az emeleten a hálószoba ajtóban Sadie farkasszemet nézett a két férfival, akik azért jöttek, hogy megöljék őt és a szívéhez legközelebb állókat. Görcsösen szorította az állólámpa szárát, mint egy ütni készülő baseballjátékos, miközben majd meghalt a félelemtől. Az arcára tapadt csatakos, véres haj, a verejtékcsermelyek vájta világos medrek a bőrét beborító sötét porrétegben és a combján végigszakadt farmer olyan kinézetet kölcsönöztek az ügyvédnőnek, ami megfutamította volna a legzordabb esküdtszéket is. Tekintetéből a sarokba szorított vad végső elszántsága sugárzott, a szemei vörösek voltak a portól, a könnyektől és a fejében dübörgő vértől. Az életveszély keltette adrenalinlöket olyan ajtókat nyitott meg a lelkében, amelyeknek a létezéséről eddig fogalma sem volt. Henry bácsi biztosan jól el tudta volna magyarázni, hogyan aktiválódik az amigdala és a szimpatikus idegrendszer és hogyan kapcsol ki a prefrontális kéreg, futott át az agyán, de nem érdekelte:

Elért a saját törésvonalára.

Innen már csak egy lépés volt lényének az a lakatlan vidéke, ahol addig még sohasem járt. Fogalma sem volt, miféle szörny rejtőzik azon az oldalon, de kellett annak a szörnynek a segítsége, és ebben a pillanatban szinte hallotta, ahogy lehullanak a láncok és a bestia felébred. Eltűntek a szerteágazó lehetőségek, a „mi lesz ha” az ezredik hatványon.

Csak két lehetőség maradt.

Élet.

Vagy halál.

Izzadt kezei megszorították a faragott nyelet és bár a szíve még mindig úgy zakatolt a félelemtől, mint egy túlhajtott gőzmozdony, nem sütötte le a szemét. Nem lépett hátra. Lehet, hogy ma éjjel meg kell halnia, de kurvára nem fogja könnyen adni a bőrét, ezt eldöntötte. Az egész teste vibrált, mint egy magasfeszültségű vezeték.

A két férfi egy pillanatra megtorpant, mintha mérlegelnék, hogy érdemes-e a közelébe menni, aztán a vöröshajú szeme végigmászott Sadie félig fedetlen combján, ahol a szétnyílt farmernadrág hosszú, vérző karcolást tett láthatóvá. Elvigyorodott, könyökével oldalba lökve a társát.

– Oda süss, Malik. Igazi vadmacsaka.

A fekete bólintott.

– Guszta kis picsa. Fogadok, hogy fiiinom, fiiinom kis kopaszra borotvált pinája van. – Behunyta a szemét, hatalmas orrlyukai kitágultak, ahogy hátra hajtotta a fejét és mélyen beleszippantott a levegőbe. Most még inkább egy gorillára emlékeztetett. Húsos sötét ajkai közül sárgán dülöngélő fogak villantak ki, ahogy obszcénul a levegőbe nyalt.

– Elszórakozunk vele egy kicsit – döntötte el a vöröshajú. Vizenyőskék szemei kéjes sóvárgással kúsztak végig Sadie testén. – Le se szarom, mit mondott az a fasz Giordano. – Tett egy lépést Sadie felé, mire az felemelte az állólámpa szárát.

A férfi megtorpant.

– Nyugi kislány, meglátod jó lesz. – Hangosan felröhögött, Malik pedig csatlakozott hozzá. – Imádom, mikor ellenállnak – szólt hátra, a társára kacsintott, majd villámgyorsan előre ugrott, elkapta a lámpa szárát, és nagyot rántott rajta. Ha a kábel nem lett volna Sadie csuklójára tekerve, a férfi simán kirántotta volna a kezéből az egyetlen fegyvert, amivel esélye volt a védekezésre. Így azonban Sadie a lámpaállvánnyal együtt előre repült és arccal a törött üvegek közé esett az ágyra. Behunyta a szemét, hogy valamelyest védje a szeme világát az arcát végigkaristoló üvegszilánkoktól, és mire észbe kapott, már az ágy másik oldalán le is esett a szőnyegre. Csak egyetlen pillanatnyi ideje volt, amíg a vöröshajú magához tért a csodálkozástól, hogy a fegyverrel együtt őt is magához rántotta, de valami csoda folytán (az univerzum mégiscsak dobott egy mentőövet?) Sadie volt az, aki először cselekedett. Visszarántotta a lámpa szárát, és teljes erőből a vöröshajú ágyékába döfött vele. A foglalat mellett kiálló három fémhegy és a hosszúkás izzó (ami az ütéstől eltört) átszakították a férfi elnyűtt nadrágjának szövetét és egyenesen a heréjébe fúródtak. Az felsikoltott, térdre rogyott, aztán arccal előre a földre görnyedt, és vérző golyóit markolászva jajveszékelt.

– Kurvaisten – nyögte kidülledő szemekkel. – Ezért kicsinállak te lotyó.

– Garrett! – kiáltott Malik, aki még mindig két lépéssel hátrább, az ajtónál állt földbe gyökeredzett lábakkal. Felemelte a kést, de nem lépett közelebb. – Te kis kur…– De Sadie rá sem hederített. Fogalma sem volt, honnan van ereje hozzá, de talpra ugrott. A fülében olyan hangosan lüktetett a vér, hogy semmit se hallott, miközben terpeszállásban a magasba emelte a véres végű fadarabot, ami valaha egy antik faragott állólámpa volt, és mint egy favágó, teljes erejéből a földön hempergő férfi tarkójára sújtott vele. A csattanás hangja undorító reccsenéssel és szörcsögő cuppanással párosult, ahogy Garrett koponyája beszakadt. Agydarabkák, koponyaszilánkok és letört fadarabok repültek szanaszét, Sadie pedig újra lesújtott. A vöröshajú jobb lába veszett rángatózásba kezdett a földön, mintha valami bizarr sztepptáncot akarna előadni.

Sadie épp újra ütésre emelte a lámpanyelet, hogy még egyszer lesújtson Garrett pépesített kisagyára. Nem bírt leállni. Mire felnézett volna, már késő volt. A fekete férfi, (Mr. Reggae, Malik) mint egy pankrátor vetette rá magát, egyenesen az ágy kemény szélének lökve. Bár sovány volt, így is legalább húsz kilóval nehezebb lehetett, mint Sadie, a nő pedig érezte, hogy a becsapódástól egy bordája hangos reccsenéssel eltörik. Az ütéstől Malik is megtántorodott és az ágyra ejtette a kést. Sadie ismét elvesztette a fogást a lámpa szárán, jobb keze a teste alá csavarodott. Malik megragadta, feldobta az ágyra, és rávetette magát.

– Ezért megdöglesz te szopós kis kurva – morogta Sadie arcába. A leheletének dögszaga volt. – Lehet nagy franc vagy a tárgyalóteremben, de itt én vagyok a nagy franc, világos? Megbaszlak aztán elvágom a torkod. – Forró lehelete ilyen közelről szinte égetett. Sadie az undort leküzdve felemelte a fejét és állkapcsának minden erejével beleharapott a férfi orrába. Amikor vér fémes ízét érezte a szájában keserű elégtétellel még egyet szorított az állkapcsán. Malik felüvöltött, megragadta Sadie haját, hogy elrántsa az arcától, aztán ököllel az arcába csapott.

– Ne harapjál bazdmeg! – hörögte, miközben már a kés után kaparászott az ágyterítőn.

Sadie orra és felső ajka valósággal szétrobbant az ütéstől. A felső fogsora két első foga kitört. Vér töltötte meg az orrát és a száját. Kiköpött, hogy levegőt vehessen. Az ájulás kerülgette, össze sem tudta számolni, hány helyen sebesült meg, mindene fájt, de tudta, ha most feladja, halott.

Malik nyújtózott, hogy elérje a kést, egész testével a nőre nehezedve. Valószínűleg úgy döntött, vége a szórakozásnak és bevégzi, amiért jött. Sadie tudta, hogy ez az egyetlen lehetősége van és kétségbeesetten keresgélt bal kezével az ágyat beterítő üvegszilánkok közt, tudomást se véve róla, hogy közben többször is megvágja a kezét. Végül egy hosszúkás, jó tizenöt centis görbe lámpaernyő szilánkot kapott fel és minden maradék erejét összeszedve meglendítette.

Malik még időben kapcsolt. Sadie keze után nyúlt, hogy megállítsa, nyújtózás közben azonban felemelkedett annyira, hogy a nő lendületet tudott venni a térdével és ágyékon rúgta. Nem okozott igazi fájdalmat, de elterelte a figyelmét annyira, hogy a keze a szilánkkal elkerülje a felé kinyújtott szőrös fekete mancsot és tovább süvítsen a fekete nyakon pulzáló artéria felé.

Malik az utolsó pillanatban fogta fel, mennyire súlyos is a helyzet. Egy fél pillanattal később, semhogy bármit is tehetett volna. Mire a nyakához kapta a kezét, az üvegszilánk már mélyen a húsába vágott (az erőfeszítéstől Sadie bal tenyerét is összeszabdalva) és vastag bíborvörös artériás vér ömlött ki az ujjai közt, egyenesen az alatta fekvő nő arcára.

Malik felhörgött. Sadie melegséget érzett a csípője tájékán, ahogy a férfi összevizelte magát.

– Ribanc… – nyögte kidülledő szemekkel a férfi és kihúzta a szilánkot a nyakából. A vér ekkor még erősebb lökésekkel bugyogott ki a sebbő l, kis patakban folyva le a nyakán és a kezei közt. Sadie érezte, milyen sebesen szökik ki az erő a férfi testéből és még mielőtt az rárogyott volna, felhúzta a térdét és lerúgta magáról.

Mr. Reggae, alias Malik, alias mini King-Kong a társa testére rogyott. A kezei a levegőt kaszálták, mintha keresne valamit, ahogy a nyakából kilövellő vastag vérszökőkút egyre lustábban, egyre gyengébben bugyogott fel. Sadie koszos alkarjával kitörölte a vért az arcából. Vért pislogott ki a szeméből.

Lekászálódott az ágyról és térdre esett a földön. Malik keze megragadta a karját, de nem volt benne erő. Sadie ijedtében levegőért kapkodott, lefejtette magáról a férfi kezét, mintha attól félne valamilyen csúnya fertőzőbetegséget kap el tőle és a falhoz vergődött, félig a földön csúszva, félig négykézláb. Egyre nehezebben kapott levegőt. A száját kitátotta, mint egy partra vetett hal, egyre gyorsabban lélegzett, mégis úgy tűnt, egyre kevesebb oxigén jut a tüdejébe. Reszketni kezdett.

– Pánikroham – észre sem vette, hogy hangosan kimondta. – Ez csak egy szaros pánikroham. – Hisztérikus nevetésben tört ki. Hát nem vicces, hogy túlélt egy földrengést, rádőlt egy ház, ártalmatlanná tett két bérgyilkost és most egy szerencsétlen kis pánikroham végez vele? Ott ült hátát a falnak vetve a porban egy összedőlt ház hálószobájának padlóján a sápadt augusztusi Hold fényében csurom véresen. És hisztérikusan nevetett. Nevetett, míg a nevetésből görcsös, fojtogató, rángatós zokogás nem lett.

Végül feltápászkodott.

Segítséget kell hívnia. Meg kell keresnie Fredet. Hirtelen tudatosult benne, hogy Muffin hangját sem hallja már egy ideje. Megpróbált ráállni a fájós lábára. Nem csuklott össze alatta, úgyhogy tett néhány lépést. A bordája sajgott, az orrából és a szájából még mindig szivárgott a vér, de a bal keze volt a legrosszabb, amit az üvegszilánk összedarabolt. Túl erősen vérzett. A gondolatai csapongtak, képtelen volt összeszedni magát.

Tartsd a magasba, különben elvérzel.

A filmekben mindig szorítókötést használnak.

Az ágy mellett heverő két holttestre nézett, de nem tudta rávenni magát, hogy hozzájuk érjen, vagy levegye valamelyikről az övet. Helyette benyúlt Henry bácsi molyette zakói közé a betört ruhásszekrény hátulján és kivett egy halványpiros csíkos nyakkendőt. Ez megteszi. A csuklójára tekerte és amennyire tudta, megszorította.

Nem is emlékezett rá, hogy vergődött le a lépcső romjain át a dolgozószobába. Az ablakon besütő Hold sápadt fényében megpillantotta Fredet.

– Kicsim. – A mozdulatlanul fekvő férfi láttán a sírás fojtogatta, de nem hagyhatta el magát. Most nem. Gyengéden a nyakára tette az ujját, a lélegzetét is visszafojtva próbált pulzust találni, aztán felzokogott a megkönnyebbüléstől, amikor megtalálta. Gyenge volt, alig érezhető. Rengeteg vért vesztett, de élt. Sadie a táskájához rohant, nem érdekelte a fájdalom, megragadta és egy mozdulattal a földre borította a tartalmát. A szájfény, papír zsebkendő, púder és egyéb kacat között megcsillant az iPhone ezüstszínű kerekített sarka.

Sadie felkapta és hívta a mentőket.

***

– Nem semmi, ahogy a két gazemberrel elbánt, asszonyom – mondta Ferguson nyomozó. Fred ágya mellett állt, tekinete Sadie és a tévében közvetített baseball meccs között ingázott, orrsövényferdüléses fújtatásával a gépek monoton bippelését is túlharsogta. Lehetett vagy százhúsz kiló. Talán több. Sadie több, mint tíz éve ismerte, de eddig mindig csak futólag találkoztak, legtöbbször a bíróságon.

– Az én harcos amazonom – mondta Fred. – Fogalmam sem volt, hogy ilyet is tudsz. – A hangja még erőtlen volt, de ahhoz képest, hogy tizenkét órája még a saját vérében fekve haldokolt, igazán nem panaszkodhatott.

Sadie rámosolygott.

– Nekem sem. – egy összecsukható széken ült a kórházi ágy mellett, az arca lila foltok és kesze-kusza sebhelyek irkafirkája, bal keze fehér bokszkesztyűhöz hasonlóan bebugyolálva. Nem kérdezte meg, hány öltéssel varrták össze, de elég sokáig tartott. A bordakötés kicsit szorított, de a doki szerint nem volt ok az aggodalomra, a lába pedig néhány lila folttól és vágástól eltekintve szintén nem szenvedett komolyabb kárt. Az elmúlt éjszakát a Sadie ölében hortyogó Muffin szenvedte meg legkevésbé, aki ugyan beszorult a lépcső alá, de miután nem tudott kijönni és hiába vinnyogott segítségért, végül elálmosodott és csak akkor ébredt fel, amikor a mentősök betörték az ajtót.

– Azt mondja a Giordano kartell?

Sadie bólintott.

– Danny Giordano küldte őket. Gondoskodtak róla, hogy megtudjam, mielőtt megölnek.

– Gondolom ezek után átadja az ügyet valaki másnak – jegyezte meg Ferguson óvatosan – Úgy értem… teljesen érthető lenne. –  Sadie felé intett a fejével, nyilván arra célozva, hogy nem mutatna jól egy kerületi ügyész a tárgyalóteremben, aki úgy néz ki, mintha átment volna rajta egy aratógép.

Sadie elvigyorodott, sebesült ajkai alól kivillantva letört fogait. Ha nem kétszáz dolláros selyemblúzt viselt volna, simán kaphatott volna egy szerepet a Nyomorultakban.

– Viccel velem? Ki nem hagynám semmi pénzért, hogy személyesen rúgjam szét a seggét annak a rohadéknak. – Az arcára mutatott. – Ez itt – a szemeiben olyan tűz égett, hogy Ferguson hátrált egy lépést –, jobban meggyőzi az esküdteket a legrafináltabb záróbeszédnél is, nekem elhiheti. Mellesleg van néhány régi adósom az állami börtönben. Danny Giordano a sittre kerül, én pedig gondoskodom róla, hogy ne felejtsen el, míg odabent van, ha érti mire gondolok.

Ferguson megköszörülte a torkát, majd körülnézett, mintha attól tartana, hogy meghallhatja valaki.

– Azt hiszem, én ezt most inkább nem hallottam. – Kefeszerű bajusza alatt elmosolyodott, majd intett és kilépett a folyosóra.

– Megismerteted vele a börtön-szerelmet? – kérdezte Fred vigyorogva.

Sadie sejtelmesen megvonta a vállát.

– Minden ember megérdemli a szerelmet, nem igaz?

VÉGE